Kezdőlap » Laudációk

Hardi Péter: Laudáció helyett, magamról)

2010. április 15.

Nem baj az, ha szerzel egy papírt az újságíró iskolában, döntötte el a kérdést a főnököm. A református egyház sajtóosztályán dolgoztam akkoriban. Korábban ugyan egyháztörténész szerettem volna lenni, de ebből csak annyi valósult meg, hogy a teológia elvégzése után nem gyülekezetbe helyeztek, hanem irodába. Ez volt a halálom.
Rendszerváltó évek voltak már ezek, az Andrássy (bocs, akkor még Népköztársaság) úti székházban is alig győzték a szellemet a palackba tuszkolni, mi, leendő sajtómunkások ugyanis nagyon hittük, hogy létezik olyasmi, mint független sajtó, véleménynyilvánítási szabadság, egyebek. Nem is értettem, miért húzzák ki a vizsgariportomból azt, amikor egy kisdiák kijelentette, hogy ő azért nem tanulja az oroszt, mert utálja a ruszkikat. S tiltakozásom ellenére miért jelentetik meg a riportot mégis – persze a mondat nélkül. Pedig mi sajtójogból azt tanultuk, hogy…
Nem is volt sokáig maradásom az egyházi sajtóban (hogyan csinálhatsz ilyen marhaságokat, fogadott a főnököm, hogy újságot olvasol az Internacionálé alatt, gyerekes vagy, mikor nő be a fejed lágya?), az első adandó alkalommal az akkor induló Ring című hetilaphoz szerződtem, s írtam világmegváltó riportjaimat. Később napilaphoz, az Új Magyarországhoz, majd annak megszűnése után a Napi Magyarországhoz váltottam, persze politikaihoz. Írhattam végre szabadon – arról, amit a lap gazdái jónak láttak.
Hamar kiábrándultam a politikai újságírásból, inkább utaztam vidékre, falura, ezerfelé. Beszélgettem mindenkivel, aki csak szóba állt velem, s éltem magam az életükbe, bánatukba, örömükbe. Akkoriban jöttem rá, hogy legjobban az emberi történetek érdekelnek. Ha csak lehet, ezeket írom ma is – kettős haszonnal. Egyrészt élek belőlük, másrészt kicsit közelebb kerülök annak a rejtélynek a megoldásához, ami a legjobban érdekel: ki vagyok én magam?
Nos, hogy ki vagyok én, azt a fenti, jó tíz évvel ezelőtt született önéletírásom óta is csak tanulom. A biztos csak az, hogy az emberek iránti érdeklődésem nem csökkent. A portrék, élethelyzetek, történetek írására pedig a riportokat ma is közlő, nagy múltú Szabad Földnél nyílik lehetőségem. 2000-ben néhány hónapnyi szabadúszást követően ideigazoltam, s dolgozom itt ma is főmunkatársként és szerkesztőként.
Közben írtam három riportkönyvet, az elsőt azokról a borzalmakról, amit a Fejér megyei Mány lakói éltek át a II. világháború frontvonalán. A másodikban halál közeli élményeket gyűjtöttem csokorba, a harmadikban, ami az elmúlt év karácsonyára jelent meg, felderítetlen gyilkosságok történetét írtam meg, miközben betekinthettem a rendőrség munkájába.
Írásaimat kétszer ismerték el Minőségi Újságírásért-díjjal, a katolikus egyház Szalézi Szent Ferenc ösztöndíjjal tette könnyebbé a munkámat.

Szóljon hozzá!

Szükséges a bejelentkezés to post a comment.