Még a nyáron fogalmazódott meg bennem a gondolat, ha már a világjárvány miatt nem tudunk külföldre utazni, fedezzük fel Magyarországot! Mivel a párom, Katzler Hilda és én is tagjai vagyunk a Magyar Újságírók Közösségének, úgy gondoltuk, a kellemest összekötjük a hasznossal, és ahol megfordulunk, terjesztjük a MÚK folyóiratát, a Magyar Múzsát. A terv szerint könyvtáraknak, közösségi és művelődési házaknak, iskoláknak, na, és persze magánszemélyeknek visszük el a folyóirat régebbi számait. A könyvtárak vagy más intézmények kedvezményt kapnak, amennyiben megrendelik a lapot. Később felötlött bennem, hogy az értelmiségi olvasókon kívül el kell juttatnunk más társadalmi rétegbe tartozó olvasókhoz is. Magáról a folyóiratról most nem szólok, azt majd egy másik cikkben.
Először Budapesten kezdtük a terítést, majdnem térítést írtam, a sikeren felbuzdulva azután kiléptünk a komfortzónánkból. A kulturális portya első állomása Lajosmizse volt, ahol Ambrus József költő barátom rendezte meg az első irodalmi összejövetelét. Megkértük, hogy, a helyi könyvtáron kívül, a folyóirat néhány példányát juttassa el olyan emberekhez, akiket érdekel az irodalom, a kultúra!
Következett a második helyszín Balatongyörök, ahol augusztus elején, a Nemzeti Hét keretében, Kárpátaljáról tartottam előadást, aminek végén az érdeklődők a folyóirat számaiból válogathattak. Itt ismerkedtem meg Halász Zsuzsával, a Kossuth Rádió szerkesztő-riporterével, aki a rendezvény háziasszonya volt. Ennek köszönhetően interjú készült dr. Lovas Dániellel, a MÚK elnökével, ami a Vasárnapi Újság című műsorban hangzott el. A Magyar Múzsa sikeresen mutatkozott be a Balaton partján, meg az éterben is.
A harmadik helyszín Kiskunfélegyháza volt, még augusztus 20-án, az apropót a kárpátaljai Credo Együttes fellépése szolgáltatta. Ivaskovics Józsefék, többek között, két megzenésített versemet is elénekelték. A koncert végén ünnepélyes körülmények között átadtam az együttes tagjainak a Mitracsek-díj, Zene-vár kategóriájának, 2019-es okleveleit, amelyhez a Magyar Múzsa egy-egy számát kapták ajándékul. Itt megjegyzem, hogy folyóiratban rajtam kívül más kárpátaljai szerzők is publikálnak, Vári Fábián László, Finta Éva, Szabó Kata, hogy csak néhány nevet említsek.
Szeptember, a világjárvány miatt bevezetett korlátozó intézkedések miatt, kicsit élményszegényen telt, de azért Hildával megkockáztattunk egy gödöllői kirándulást. Miközben megnéztük a város nevezetességeit, a könyvtárnak adományoztunk egy-egy példányt a folyóirat eddig megjelent számaiból. Emellett az általunk felkeresett vendéglátóipari létesítményekben is hagytunk a folyóiratból. A Kemencés Vendéglő személyzete is örömmel vette tőlünk ezt a gesztust.
Október 23-25-e között viszont egy hosszabb portyán vettünk részt, amelynek keretében bejártuk Szombathelyt és Kőszeget. Hilda hazatért szülőföldjére, ezért ő volt az idegenvezetőm. Mindkét város könyvtárának hoztunk egy-egy összeállítást az eddig megjelent Magyar Múzsa számokból, de nem számoltunk az ünnepi, hosszú hétvégével, ugyanis, bár a múzeumok nyitva voltak, sajnos, a könyvtárak nem. Szerencsére, Kőszegen találkoztunk Tóthárpád Ferenc költő-újságíróval, aki készségesen elvállalta, hogy a következő héten beviszi a folyóiratokat a városi könyvtárba. Az Árpival, mert a barátai így hívják, folytatott beszélgetés során szóba kerültek a magyar irodalom vitás és vitathatatlan kérdései. Hilda felkérte a kőszegi irodalmárt, hogy a jövőben küldjön verseket a Múzsába.
A nap folyamán megnéztük Kőszeg város nevezetességeit, a lélegzetelállító katedrálist, a Jurisics várat, na, és betértünk néhány patinás borozóba is. Kapott a Múzsából az Ibrahim és a Poncichter személyzete is. Különösen az utóbbi csapláros hölgye volt meghatódva, amikor Hilda átadta a dedikált folyóiratot, és elmondta, hogy ő a környék szülötte.
Természetesen megnéztük, végigjártuk Szombathely nevezetességeit is. Itt sajnos nem sikerült eljuttatnunk a Múzsákat a könyvtárnak, mivel a költő ismerősünkkel nem tudtunk találkozni, de természetesen nem vesztek kárba a megmaradt példányok sem. Egy csomagot a Szövő Szálló munkatársainak adtunk, ugyanis itt szálltunk meg. Egy csomagot pedig a Savaria Múzeum munkatársai kaptak meg. De jutott a vasútállomás melletti söröző vendégeinek is. Reméljük, hogy hamarosan visszatérünk Szombathelyre, és akkor már a megyei könyvtár közönsége is olvashatja a Magyar Múzsát. Már csak azért is, mert nem Hilda az egyetlen helyi szerző, aki a folyóiratban publikál.
Számos értelmiségi ismerősöm, eléggé el nem ítélhető módon, lekezelően beszél a munkások irodalomhoz vagy a kultúrához kapcsolódó viszonyáról. A tanult ember hajlamos lenézni vagy lesajnálni azokat, akiknek nincs diplomájuk, nyelvvizsgáljuk, pedig ők is olvasnak. Ne ítélj, hogy ne ítéltess!- tartja a közmondás. Nekem erről az a megviselt külsejű hölgy jut eszembe, akivel Bakos Kiss Károly költő barátommal, a 2000-es évek elején, a Pesterzsébeti HÉV megállóban találkoztunk, aki aprót kért tőlünk, és amikor Károly kezében meglátta az Együtt című, kárpátaljai irodalmi folyóirat egyik számát, oroszul kezdte szavalni Puskint, nem kis megdöbbenésünkre.
A közelmúltban a Belvárosban lévő Bakegér nevű kocsmába vittem be néhány példányt a Múzsából. Letettem a pultra, és mondtam a hölgynek, hogy ingyen elvihető. Fél óra alatt minden példánynak akadt gazdája. Egy öregúr odajött hozzánk, és megkérdezte a nevünket, hogy elolvashassa a folyóiratban megjelent írásainkat. Egy másik idősebb bácsi elmondta, korábban sokat járt a Fészek Klubba, és személyesen ismerte Szabó Magdát. A harmadik pedig, aki láthatóan már nem volt szomjas, elszavalta Petőfi Nemzeti dal című versét. Ez is azt mutatja, hogy nincs minden veszve, még a legelesettebb emberek is igénylik, szeretik az irodalmat, a kultúrát, csak meg kell találnunk, meg kell szólítanunk őket.
A Magyar Múzsával Magyarországon! címre keresztelt portya következő állomása Kecskemét lesz, de felkészülhet Nyíregyháza, Pécs, Csurgó és Székesfehérvár is. Szóval a kaland folytatódik, igaz, hogy az internet világában mindez egyszerűbb, én is azt vallom, hogy egy korszerű folyóirat ott legyen a világhálón, de továbbra is fontosnak tartom a személyes kapcsolatot, a párbeszédet, az élő szót.
Lengyel János
