A párommal, Katzler Hilda költővel október 23-25-e között A Magyar Múzsával Magyarországon! című programunk keretében ezúttal Vas megyébe látogattunk el. Hilda több évtizeden át élt Szombathelyen, ezért méltán mondhatja, hogy a szülőföldjére tért vissza, én viszont most jártam itt először. Történészként foglalkoztam a témával, de már gyerekként is sokat olvastam a római korról, az ókori Savariáról, most végre élőben is láthattam a történelmi várost, az évezredes romokat, a gyönyörű épületeket. Szombathelyen, ha az ember elkezd ásni, szinte a második ásónyom után feltárul a múlt egy darabkája.

Az utolsó napra hagytuk a múzeumlátogatásokat, igaz, hogy az ünnepi, hosszú hétvégét balga módon nem vettük figyelembe, nagy szerencsénkre a múzeumok nyitva tartottak. Először a Savaria Múzeumot látogattuk meg, ahol betekintést nyerhettünk a város és a vidék sokezer éves történetébe. Az ókori Savaria a híres Borostyánút egyik fontos állomása volt, ki kell emelnem, hogy a mai Magyarország területén létrejött római települések közül ez kapta meg legkorábban a városi rangot. Az időszámításunk szerinti 2. században ez a település volt a provincia legfontosabb vallási központja, később pedig Pannonia Prima központja lett. Erről tanúskodnak a múzeum kőtárában őrzött római kori leletek is. Valamikor gazdag és erős város volt, jelentős katonai erővel. A feliratok segítségével, időutazáson vehettünk részt, bepillantva Savaria római lakosságának életébe. De nem csupán a római korba kalauzol el a múzeum tárlata, az emeleten, egy szimbolikus Borostyánúton haladva, a történelem előtti koroktól elindulva, nyomon követhetjük a térség történelmét a népvándorlás koráig, azaz az i.sz. 5. századig, amikor a keletről-nyugatra tartó germán törzsek felszámolták a római uralmat a mai Magyarország területén. Ekkor pusztult el Savaria városa is. A megszállók kifosztották, felgyújtották, a lakosok vagy elmenekültek, vagy megölték őket. A későbbi korokban újra benépesült a vidék, és a lakosság építkezési alapanyagként tekintett azon romokra, amiket nem fedett el az óvó anyaföld.

A múzeumhoz visszatérve, láthatunk itt őselefánt agyart, megkövesedett fákat, kőköri és bronzkori eszközöket, kelta használati tárgyakat, római és gepida fegyvereket, gót ruházatot, avar, hun és persze magyar kötődésű leleteket is. Megcsodálhattuk a gazdagon díszített ékszereket, az ügyes kivitelezésű kézműves eszközöket, a korabeli ruházatot. Az ilyen tárlatokon járva számomra a legizgalmasabbak és egyben legfélelmetesebbek az emberi csontvázak, koponyák. Hátborzongató látni egy többszáz vagy többezer évvel korábban élt ember földi maradványait. Vajon ki volt? Hogy hívták? Mivel foglalkozott? Hogyan élt? Mit szeretett? Mit gondolt a világról?

A tárlathoz tartozik egy kisebb anyag is, ami Szombathely közelmúltjával foglalkozik. Hildának leginkább egy XX. század eleji kerékpár tetszett, no meg egy fotó, amin a városban tanuló vidéki gyerekek láthatók magyaros viseletben. Mindegyikük arcán ott van a rácsodálkozás a pillanat-rögzítő masinára, megható, ahogy kíváncsian és megszeppenve néznek a lencsébe, mintha csak tudnák mindazt a borzalmat, amit a hamarosan beköszönő XX. század hoz majd az emberiségre, az országra, a városra.

A Savaria Múzeumot magunk mögött hagyva a Gyöngyös patakon átkelve, természetesen egy hídon és nem gázlón, átsétáltunk az Iseumba. A múzeum egy ókori, Isis istennő kultuszát ápoló szentély területén lett kialakítva, hivatalos neve: ISEUM Savariense Régészeti Műhely és Tárház.

A világhíres szentély a város legjelentősebb látványossága, a vallási épületegyüttes az ismert és feltárt Isis szentélyek sorában a harmadik legnagyobb kiterjedésű. A szentélyt 1955-ben véletlenül fedezték fel, amikor a munkások egy raktárépület alapjait ásták ki. A korabeli politikai helyzetet ismerve, szerencse, hogy a város vezetése leállította az építkezést, és a terepet átadták a régészeknek. Ma már tudjuk, hogy milyen fontos döntés volt ez a közösség számára. Az ásatások során egymás után kerültek elő az újabb épületek maradványai, és persze rengeteg szobor, használati tárgy, emberi és állati csontvázak. Az ásatások során feltárt leleteket először 1963-ban láthatta a széles közönség. A feltárásokról, mert több ütemben folytak, a múzeum dolgozói külön kis tárlatot rendeztek be, ami a főbejáratról nyíló terem alatt található. A bevett szokást követve, mi is itt kezdtük az iseumi sétánkat. Sajátos hangulat töltötte meg a termet, miközben a fotókat szemléltem, és éppen egy 50-es években lekapott sünt néztem, amikor a tárlatvezető kiskutyája hangosan ugatva, viháncolva rohant be a terembe. Amennyiben az olvasók eljutnak egyszer ide, külön a figyelmükbe ajánlom a korabeli padlómozaik részletet, amely a terem padlózatába süllyesztve látható.

A szentély feltárását követően a régészek az általuk elképzelt formában rekonstruálták az épület homlokzatát. A betonból készült építmény idővel olyan fontos szerepet töltött be, hogy később bekerült a város címerébe is. Rengeteg színházi és zenés előadást, és más kulturális rendezvényt tartottak itt. Hilda, aki az idegenvezetőm volt, elmondta, hogy fiatal korában ő is szerepelt több Varázsfuvola előadásban. Mindenesetre impozáns látványt nyújt a Szentély stilizált épülete, a szomszédságában a képtárral, az utca másik részén pedig a koncertteremként használt zsinagógával.

Az 50-es évek végén elkezdett feltárások idővel abbamaradtak, a négyoszlopos építmény is romlásnak indult. A rendszerváltozás körüli évtizedben nem volt mód az ásatások folytatására, a szakemberek igyekeztek megóvni a már feltárt értékeket. A munka végül 2001-ben indult újra, már jóval korszerűbb eszközökkel, nagyobb szakmai rálátással. Ennek eredményeként a város vezetése 2010-ben elhatározta, hogy újra felépíti a templomot, a legújabb régészeti elképzelések szerint. A végeredmény lenyűgöző, magas pódiumon egy hatoszlopos szentélyt láthatunk, előtte a szabadban áll az oltár, amihez egy tágas előcsarnokból lehet eljutni.

A szentély köré, az egykori épületek helyén, zárt kiállítótermet hoztak létre, ahol az ásatásokon előkerült leleteket állították ki, továbbá helyett kapott egy kisebb, vallástörténeti anyag is. A terembe lépve rögtön Isis istennő szobrával találtuk szembe magunkat, jobbra pedig a Pannoniához köthető császárok szobrai láthatók. Egy animációs film azt mutatta be, fénykorában hogyan nézhetett ki a templomegyüttes. A kiállított anyagban rengeteg vallási eszközt, istenszobrot, edényeket, zeneszerszámokat, ruházatot, használati és más tárgyakat tekinthetünk meg. A főteremből nyíló kisebb helyiségekben a tematikus tárlathoz magyarázó kisfilmeket vetítenek.

Itt is megcsodálhattunk a díszes mozaik és kerámia töredékeket. Hilda meg is jegyezte, elképesztő, hogy milyen élénken maradtak meg a színek a cserépedényeken és más tárgyakon. Mint már említettem, rám a legnagyobb hatással az emberi maradványok vannak, most sem volt ez másként, bár a korabeli ruhák, valamint egy szeges talpú bőrsaru is jó ok volt számomra a merengésre. A gazdáját, nem túl szakszerűen, elneveztem Janus Mitracsecusnak. Az egyik járólapon ott volt a lábbeli szöges lenyomata.

A tárlat egy másik részében az ásatási területen feltárt emberi csontvázakat és csontokat tekinthettünk meg. A falon pedig az arcrekonstrukciókat. A templomot nem a germánok rombolták le, a rómaiak már a 4. század derekán elkezdték elbontani. Később keresztény temetőt létesítettek a helyén. Az új vallás még nem tudott annyira gyökeret verni, hogy az emberek bizonyos dolgokban ne követték volna a korábbi rituálékat, hiszen, ha pogány istenek lakhelye is volt, a terület mégiscsak szentséggel bírt.

Ahogy haladtunk tovább a kiállítóteremben, balra fordulva, hirtelen szembe találtuk magunkat egy hatalmas, fehér bikával. Az Isis kultusz mellett a kései római korban, főként a katonák körében, nagyon elterjedt volt a Mithras-kultusz. Mivel a hívők titoktartási fogadalmat tettek, erről a vallásról keveset tudunk, azon kívül, hogy az összejöveteleiken bikákat áldoztak fel. A kereszténység térnyerése idején éppen ez a két kultusz, az Isis és a Mitras, voltak az új vallás legjelentősebb ellenfelei. A bikát elhagyva egy életképet láthatunk, ahol a szentély papjai éppen a szertartást végzik.

Továbbhaladva, az egyik különteremben, megnéztünk egy filmet, amely röviden bemutatta a Szombathely területén folytatott fontosabb ásatásokat. Innét kilépve rögtön egy szarkofágot pillantottunk meg, amelyben az elhunyt csontváza is látható, aki talán a szentély egykori papja vagy más alkalmazottja lehetett. Az épületből távozva még lefotóztunk egy stilizált római személyszállító kocsit, no, meg megtettünk néhány métert a híres Borostyánút feltárt szakaszán.

Készítettünk még néhány fotót, aztán elköszöntünk a kutyás úrtól, akinek megígértük, hogy cikket írunk az élményeinkről. A Magyar Újságírók Közösségének tagjaiként, az újságíró igazolvánnyal ingyen mehettünk be a múzeumokba, de az olvasóknak talán hasznos információ, hogy a teljesáru jegy mindkét múzeumban 1600 forintba kerül.

Lengyel János