Aki megkíván egy kis jó, friss, zamatos falusi levegőt, csak üs­se fel a Mikszáth Kálmán könyvét. Mindegy, akármelyiket, akár­hol, rögtön napsütésbe kerül, zöld búza- és rozstáblák nyílnak meg előtte, amelyekben virít a pipacs, a búzavirág, s százféle szebbnél szebb vadvirág, s amely fölött jó levegő árad, s körös­körül szép szelíden hullámzanak a nógrádi, sárosi, gömöri dom­bok, apró fia-hegyek.

Kedves vidék s van valami sajátságos naiv, lágy tónusa, amely színekben, vonalakban, s magában az életben, amely itt virul, egyformán uralkodik. A mokány magyar egyre fogy, a jámbor tót egyre sűrűbben búvík elő, s azt mondja, hogy „ja szom ma­gyar”. Ennek viszonzásául aztán a magyar beszédben fura fél­hangok, lágy tótos selypítés csúszik be, s a két faj erősen megza­varja egymás fajsúlyát, s egy egészen új típust teremt, amely csak ezen a vidéken él: a tótmagyart.

A Mikszáth írásaiból kedvesen és tömérdek bájjal nevetnek elő ezek a szeretni való tót atyafiak s ezek a kedves tót urak, akik ma is olyan szívesen iáratják mezítláb a nyelvüket.

Az alföldi ember, mikor erre a vidékre kerül, s ezekkel az em­berekkel megismerkedik, meglepetve kiált fel:

– Hiszen ezek a Mikszáth regényeiből léptek ki! – s attól kezd­ve ugyanazzal a vidám, rokonszenves, meleg figyelemmel nézi őket, amivel Mikszáthtól tanulta, ahogy Mikszáth nézi.

És rájön, hogy a Mikszáth csendélete, ha teljesen egyéni is, de csodálatosan hozzá is illik ehhez a világhoz.

Nincsenek itt nagy szenvedélyek; nagy laposságok és nagy he­gyek, de azért itt is tönkre tudnak menni az emberek, és itt is tele van az élet szépségekkel és furcsaságokkal. Van mit látni egy író­nak.

Nagyszerű az, hogy meglátta Mikszáth ezt a világot. Felülről nézi, ezért ömlik el humor minden megjegyzésén, amit rávet. De o1y mélyen ismeri, mintha a lelke leggazdagabb kiömlése volna. És szereti, nem feledi s néha szinte ő maga lesz áldozattá, s a választott világának a népe nyomja rá bélyegét a gondolataira. De csak olyankor, mikor az átvett világnézet kedves, derült, úgyhogy teljes összhangba kerülhet az övével …

Mikszáth az igazi földesura ennek a vidéknek. S milyen gaz­dag ember lesz ő, nincs ugyan sok ezer holdja, mert a tájék nem feltűnően változatos nála, de mennyi jobbágya van! Szeri-száma nincs a népeinek. S milyen szeretettel nézi, hogy megfigyeli őket, hogy ismeri az apró-cseprő dolgokat is, és mennyi töméntelen furcsát tud róluk. S míg az íróasztal mellett ül, a bűvös toll úgy felemeli, átvarázsolja, hogy egy perc alatt ott sétál a mezőn, a falun, a kisvárosaiban, bekukucskál fél szemmel az ablakokon, s belelát a szívekbe. S csendesen, igen csendesen meghunyorodik a szeme, elmosolyodik egy kicsit: és bennünk nagyobb gyűrűket verve hullámzik tovább ez az ő kedvderülése, s úgy örülünk, mint a gyerekei, hogy vele lehetünk, hogy elvitt magával sé­tálni.

S mikor eszébe jut, hogy nem azt mutogatja meg nekünk, amit a magunk szemével is láthatnánk, ha volna szemünk, hanem mesél, nagyszerű esetekről, a folyosó pletykáiról, valami híres, bogaras grófról vagy a lublói kísértetről, vagy a fekete kastélyról, vagy a Noszty fiúról meg a Tóth Mariról – ó, mert ha jó kedve van, sokat tud ám mesélni, hiszen sokat látott, sokat hallott, sok ember­től sokat megtudott e világról –, hát olyankor a szánkat is nyitva felejtjük, úgy figyelünk rá. De azért akkor is ott süt a napocs­ka a fejünk felett, és jólesik a szellőcske, amint az arcunkat hű­síti.

Ez a két nagy gazdagság önti el a Mikszáth alakját és me­séit. Két nap süt nála, az egyik az égről, a másik az ő lelkéből. Az egyik megaranyozza a sovány, kiélt földben nem éppen oksze­rűen termelt vetéseket, a másik az emberek lelkében rútul barnu­ló hiányokat és hibákat futtatja be arany színnel, humorral. Ilyen­formán, mikor az élet szomorúságain sétál keresztül velünk, úgy tetszik, mintha fenékig arany volna az egész világ. S mikor azt meséli, hogy milyen gyalázatos, cudar faj az emberi fajzat, úgy káprázik a szemünk, mintha csupa angyalokról szólana az ének. S éppen ez egyik legfőbb varázsereje a Mikszáth tollának, annak a csodatevő tollnak, hogy mióta használja, mindig mindenkinek feltárta, kíméletlenül felbontotta a legtitkosabb belsejét, s mégis nincs ember, aki megharagudhatott volna érte. Mert az, ami kö­zönségesen feltrancsírozva utálatos és gyűlöletes lett volna, az ő élettel, világgal, emberekkel, sorssal megelégedett diskurálása alatt csupa szeretetre termett dolgoknak látszik.

S íme, az igazi földesúr a magyar föld egyik legszegényebb vi­dékén, legkisebb lelkiarányú néprétegével, kiélt földön, rossz er­kölcsökkel teli világban, olyan gazdálkodást folytat, hogy a világ­irodalom nagyhírű birtokosai közé kerül.

Ez bizony nem a nógrádi halmok dicsősége, nem is a Koperecz­kyeké meg a Bontó vármegyei fele tót, fele magyar felemás népé, hanem csupán magáé a gazdáé, a Mikszáth Kálmáné, aki a ma­gyar életnek ezt a valóságos darabját mindörökre életté bűvölte, s a fényes és dicsőséges, élettermő napsugáré, melyet ez a ked­ves, jó gazda állandóvá tudott tenni a maga hatalmas domíniuma felett.

Vasárnapi Újság, 1910. május 15.