Kosztolányi Dezső: Mikszáth Kálmán

Ő a boldog író.

Mikor ünnepelték Szegeden, azzal hárította el a tapsokat, hogy ő nem dolgozott, csak mulatott, játszott, mint a gyerek. Könyveket játszott, irodalmat és halha­tatlanságot. Játék közben elveszítjük az időérzékünket. Az évekből napok lesznek, a percekből századok, és a tér is eltolódik, kitágul, vagy összezsugorodik, játé­kaink magasba nőnek, és az ég lehajlik a szobánkra. Negyven év múlt el? vagy negyven nap? vagy talán csak negyven óra? Nem tudni. Hol játszottunk? egy szoba padlóján? egy ország homokporondján, vagy a végtelenben? Bajos eldönteni. Az író csak annyit lát, hogy egyszerre gyertyákat gyújtanak, zászlókat porolnak le, és bizottságok, ünnepi seregletek jönnek, és egy or­szág kopogtat a gyermekszoba ajtaján. Micsoda meglepe­tés az ünnepeltre. Micsoda meglepetés az ünnepeltre, hogy író dolgozószobája csak egy gyerekszoba. Micsoda meglepetés ez sok-sok írónak, akinek az írás gyötrelem, keserves szükség, bús kinyilatkoztatás.

Mikszáth Kálmán nem ismeri az írás fájdalmát, csak az örömeit. Neki valószínűleg csak szellemes affektá­lás Oscar Wilde-nak a mondása, hogy egész nap annyit dolgozott, hogy kitörült egy pontosvesszőt, és azután újra visszatette a helyére. Pedig ez az aforizma sok írót jellemez. Birkózunk az írással, futunk előle, akar­juk, és egyben nem akarjuk. Kétségbeesés, a kétségbeesés utolsó felkiáltása minden formába gyötrött szó, és azt hiszem, mindnyájan szomorúak vagyunk, alázatosak és félénkek, mikor leülünk az íróasztalhoz. Mi történik majd? Vajon sikerül-e megtalálnom az igazi szót, az egyetlen lehetőt? Az örökkévalóságban előre meg van­nak számlálva összes betűim, amiket valaha le fogok írni, és ha kevesebbet írok, vagy többet, már kontár a nevem és nem művész. Ez a stílus problémája. Strind­berg a legnagyobb szenvedést úgy érzékíti meg, hogy hősét egy vergődő íróhoz hasonlítja, aki sötéten jár, és keresi az ihletet. Igaza van. Nincs gyötrelmesebb gyöt­relem az írásnál. Az ősi szükség üldöz, minthogy a stílus maga a szükségesség. Mikszáth könnyen ír. Mondják az ismerősei, hogy legszebb sorait is úgy veti oda zaj­ban, füstben, egy ferdén eléje lökött papirosra, bármi­kor.

A toll neki nem az íróeszköz, de egy kedves játék­szer, amelyből feketén patakzik a tinta és a poézis, nem is játékszer, hanem egy része a nagy-nagy természetnek, egy termő ág, amelyen mindig mosolyogva ring a gondolat friss gyümölcse. Boldog, boldog, ezerszer boldog művész.

Boldog, és azt hiszem, hogy az utolsó boldog író. Nemcsak azért, mert játék neki az írás, de azért is, mert az életet is játéknak tekinti. Reá mosolygott utoljára az adoma tündére. Egy letűnt, kedves kor krónikása, amelynek kedélyessége ma már csak mese, annak a tör­ténelmi félmúltnak az írója, amely lassanként kikopott az életből, de az emléke még mindig vissza-visszatér. Milyen szép a múlt, minden, ami elmúlt, az elviharzott örömek, a megyei élet csínyjei, régi, híres családi kúriák felhőkben, gyászban, az alkonyat viharos szikrázásában. Nézzük ezt az idillt, és ne kritizáljuk. Valaha talán Jókai állott így a magyar betyárromantikával szemben, de ő naiv, álmodó, lázadó, Jókai a föld betege. Mik­száthnál elsimulnak a rettenetes arányok, földibb lesz minden, halványabb, kopottabb, rozogább, de közelibb. Jókai a kétségbeeső. Mikszáth a szómorú. Valahonnan a felföldről, a szürke tót hegyek közül magával hozott egy csendes, állandó szomorúságot, egy kis szláv szenti­mentalizmust, nem sokat, csak annyit, amennyi a bol­dogságot még édesebbé teszi, pikáns ízül égy csöpp keserűséget a mézbe. Mikszáth filozófus. Úgy beszél minden alakjával, félvállról, pipával a szájában; mintha az egész világnak nagybátyja lenne.

Újra és újra vissza kell térnem az alapmotívumra, és hangosan hirdetnem, hogy boldog, boldog művész. Bolondság az élet, nincs értelme, de ki kíván értelmet egy játéktól? Emberei egytől egyig játszanak. Duzzog­nak, haragszanak, évődnek, csókolóznak, de alapjában mégiscsak játszanak, és sem ők nem veszik nagyon ko­molyan ezt a játékot, sem mi. Ilyen az élet, és nincs tovább. Valami távolság van író és alakjai között. Ez a nagy művész nem hánykolódik értük álmatlanul, nem siratja meg őket, mint Balzac, aki egyszer elment a tár­saságba, és könnyes szemmel beszélte el, képzeljék, mi történt, megint meghalt egyik emberem. Hol halt meg? A regényben, a papíron. Mégis azt mondom, hogy nem csak ott halt meg, de benne is meghalt, minthogy benne is élt. Flaubert pedig nem ok nélkül jár fejfájó­sap, mikor madame Bovary megmérgezi magát. Ez neki valóságos családi gyász. Nem tud enni, hetekig szájában érzi az arzenikum fanyar ízét, és írás közben oly elevenen átéli az egész jelenet tragikumát, hogy émelygő gyomorral kel fel az íróasztaltól, öklődik és hány. Mikszáth nincs ily kapcsolatban az embereivel. Fölöttük áll. Kisebb művész vagy nagyobb, ne keres­sük. Más művész.

Boldog művész és talán igazán, és nagyon boldog, azért, mert a vére szerint is igazán és nagyon magyar.