Kósa Csaba: „Az első lélekzet”

Van nekem egy 1848-ban kinyomtatott Nemzeti Dalom – fakszimilében. Amikor kézbe veszem, mintha felzúgna az időrengeteg. A vers alatt Petőfi Sándor kézírása – fakszimilében, természetesen ez is. De hát mégis csak az ő tollvonása: „Az 1848-iki marczius 15-én kivívott sajtószabadság után legeslegelőször nyomtatott példány, s így a magyar szabadság első lélekzete.”
Nézem a hasonmás nyomdai oldalt, hatalmas ereje van rajtam. Visz, röpít az időben, vissza, abba a régi márciusba. Mert mire másra is vágyunk, mióta eszméltünk: bár ott lehettünk volna mi is március idusán, a márciusi ifjak között!
Azon a nagy napon egyébként Petőfi Sándor kétszer is papírra veti a Nemzeti Dalt. Először odahaza, másodszor a nyomdában.
Korán reggel négyen vannak ott, Petőfi bérelt lakásán. Jókai Mór és Bulyovszky Gyula a Tizenkét pontot szövegezik, Petőfi és Vasvári Pál föl-alá járkálnak a szobában. Petőfi az elébb befejezett Nemzeti Dal sorait mondja fennhangon, Vasvári – lelkesültségében – Petőfi sétabotjával hadonászik. A költő még előző nap szuronyt rejtett a botba: a vas egyszerre csak kirepül a hüvelyéből, és nekicsapódik a Bécs felé eső falnak.
– Jó jel! – kiáltják az ifjak.
Mielőtt elindulnak a Pilvaxba, Petőfi megkérdezi:
– Micsoda nap is a mai?
– Szerda.
– Szerencsés nap! Szerdai napon házasodtam meg.
A Pilvax kávéházban már összegyűlt a baráti társaság. Írók, költők, újságírók, jogászok. Húsz-huszonegy évesek szinte mind.
Petőfi elszavalja előttük a Nemzeti Dalt. Csak úgy, fejből. Vasvári Pál elviharzik, hogy mozgósítsa az egyetemi ifjúságot. A bölcsész-, a jogász-, az orvos-, a mérnökkar hallgatóit.
Az egyetemisták kitódulnak az utcára. Az orvosegyetem udvarára igyekeznek. Hamarosan Petőfi és Jókai is megérkezik. A tömeg Petőfivel zúgja a Nemzeti Dal refrénjét.
Landerer és Heckenast nyomdája előtt már ezrek hullámzanak. Petőfiék, a nép nevében lefoglalják a nyomdagépeket, a nyomdászok szedni kezdik a Tizenkét pontot. És szedni kezdenék a Nemzeti Dalt is, ám Petőfi nem találja a vers kéziratát. Reggel otthon felejtette, érte menni már nincs idő.
Sebaj! Hiszen tudja ő kívülről a verset, reggel is elszavalta a Pilvaxban, délelőtt is az egyetem udvarán. Leül az egyik asztalhoz, sebesen írni kezd. Ott áll mellette Vasvári Pál, s ahogy Petőfi elkészül egy-egy versszakkal, ollójával lenyisszantja a papírost, és adja sietve a szedő kezébe. Hat versszakot a nyomdász szed ki, az utolsó versszakot már le sem írja Petőfi. Odaáll a szedő mellé és diktálja:
Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk.
Míg a nyomdagépek nyomják a Nemzeti Dal első példányait, Vasvári kimegy a nyomda előtt várakozó tömeghez, hogy szóval tartsa őket:
– Nincs többé cenzor! Egypár perc alatt világot lát a szabad sajtó első szülötte… Az eső hull alá, és mi a természet keresztvízében fogjuk az elsőszülöttet megfüröszteni”.
Szerda van, 1848. március tizenötödike. A Múzeumkertben hamarosan tízezer torok kiáltja a Nemzeti Dal refrénjét.
Előttem a fakszimile – hallom azt a zúgást, azt a fogadalmat 162 év messziségéből:
Talpra, magyar, hí a’ haza!
Hiszem, hogy – mindenek ellenére, ami velünk történt -, még van, és még inkább: lesz haza! És ha hív, kik legyenek ott, ha nem mi, akik még – magyar újságírókként, írástudókként – megmaradtunk Petőfi Sándor híveinek!

(A MÚK ünnepségének megnyitója 2010. március 15-én.)