Aki megkíván egy kis jó, friss, zamatos falusi levegőt, csak üs­se fel a Mikszáth Kálmán könyvét. Mindegy, akármelyiket, akár­hol, rögtön napsütésbe kerül, zöld búza- és rozstáblák nyílnak meg előtte, amelyekben virít a pipacs, a búzavirág, s százféle szebbnél szebb vadvirág, s amely fölött jó levegő árad, s körös­körül szép szelíden hullámzanak a nógrádi, sárosi, gömöri dom­bok, apró fia-hegyek.
Kedves vidék s van valami sajátságos naiv, lágy tónusa, amely színekben, vonalakban, s magában az életben, amely itt virul, egyformán uralkodik. A mokány magyar egyre fogy, a jámbor tót egyre sűrűbben búvík elő, …

Ő a boldog író.
Mikor ünnepelték Szegeden, azzal hárította el a tapsokat, hogy ő nem dolgozott, csak mulatott, játszott, mint a gyerek. Könyveket játszott, irodalmat és halha­tatlanságot. Játék közben elveszítjük az időérzékünket. Az évekből napok lesznek, a percekből századok, és a tér is eltolódik, kitágul, vagy összezsugorodik, játé­kaink magasba nőnek, és az ég lehajlik a szobánkra. Negyven év múlt el? vagy negyven nap? vagy talán csak negyven óra? Nem tudni. Hol játszottunk? egy szoba padlóján? egy ország homokporondján, vagy a végtelenben? Bajos eldönteni. Az író csak annyit lát, hogy egyszerre gyertyákat …