Százhuszonöt esztendeje született, virágvasárnap. A kertben tavaszi aranypor szitált.
Bölcsője fölé egy aggastyán hajolt. Homlokán kardvágás, haja, szakálla hófehér, szeme tengerkék. Hahotázott az örömtől.  Ő volt a legendás Kosztolányi nagyapa, az élő regényhős, aki a szabadságharc bukása után Kossuth Lajos kíséretében menekült Törökországba.  Ismerte jól Petőfit is: a költő őrnagyként, ő századosként szolgált az erdélyi hadszíntéren, Bem apónál.  Törökországból Amerikába hajózott. Kikötői munkásként zsákokat cipelt, végül énekesként kereste a kenyerét. Hazahozott pénzéből házat épít Szabadkán, fia gimnáziumi igazgató lesz, unkája pedig…
Unokája Kosztolányi Dezső, a múlt századi magyar irodalom és újságírás nagymestere. …

Ő a boldog író.
Mikor ünnepelték Szegeden, azzal hárította el a tapsokat, hogy ő nem dolgozott, csak mulatott, játszott, mint a gyerek. Könyveket játszott, irodalmat és halha­tatlanságot. Játék közben elveszítjük az időérzékünket. Az évekből napok lesznek, a percekből századok, és a tér is eltolódik, kitágul, vagy összezsugorodik, játé­kaink magasba nőnek, és az ég lehajlik a szobánkra. Negyven év múlt el? vagy negyven nap? vagy talán csak negyven óra? Nem tudni. Hol játszottunk? egy szoba padlóján? egy ország homokporondján, vagy a végtelenben? Bajos eldönteni. Az író csak annyit lát, hogy egyszerre gyertyákat …