Kezdőlap » Médiavilág

Kósa Csaba: Egy nő álma

2010. május 11.


Május 3-án nyílt meg a kunszentmártoni művelődési központban tagunk, Mártonfi Benke Márta festőművész kiállítása. Az alábbiakban közreadjuk a megnyitó beszéd szövegét:
Kezdhetném a pályamódosítással.
Régóta, 1988 óta ismerem Mártonfi Benke Mártát. Amikor megismertem, újságíró volt, a kecskeméti Petőfi Népe munkatársa. És írt egy riportot Tiszakécskéről, amely megrengette a megyét, a fél országot. Életveszélyesen megfenyegették – máig jó érzéssel tölt el, hogy a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társasággal a segítségére siethettünk. Az a Berzsenyi-díj akkor megvédte őt. Legalábbis időlegesen.
Mert aki ír, és az igazságot keresi, képviseli az írásaival, folyton-folyvást újabb akadályokba ütközik. Vívja a harcot a külvilággal, és vívja a maga harcát a lelkiismeretével.
Ismerem Mártonfi Benke Márta írásait, újságírói, írói küzdelmeit. És – bár jó tíz esztendeje meglepett a döntésével – hamarosan megértettem, hogy miért cseréli fel a tollat az ecsettel. Másképp akarja elmondani a gondolatait, az érzéseit, a megrendülését, a tiltakozását. Nem az újsághasábokon, hanem a festővásznon. Ahogy később könyvében, az Egy festő vallomásaiban megírta:
„Valamikor szerettem beszélni, most viszont szívesebben hallgatok. Az élet mélyebbre vezető rétegeiben kalandozom… a mélyebbre vezető ösvényeket keresem.”
Vasszorgalommal, már-már önsanyargató következetességgel elvégezte a maga képzőművészeti egyetemét, Bozsó János kecskeméti festőművész mellett megtanulta mindazt, ami a festészetben megtanulható. Ami ezen túl esik: a tehetséget magában hordozta. Az átélés, a beleélni-tudás képességét, a látomásokra, a színekre fogékony érzékenységet.
A képzelőerőt.
A vásznon újjáteremteni a valóságot: ehhez ugyanolyan képzelőerő kell, mint egy jelenet, mint egy táj, mint egy ember művészi leírásához.
Kosztolányi Dezsőtől tudjuk, hogy minden művész munkája azon múlik: milyen nézőszögből tekinti a valóságot. Mit hagy el belőle, mit tesz hozzá. Ez a komponálás folyamata – ez maga az alkotás.
Sorra veszem a képcímeket, és hosszan elnézem Mártonfi Benke Márta legújabb festményeit. Azon veszem észre magamat, hogy ugyanolyan testi és lelki jóérzés fog el, mint amikor – mostanság egyre ritkábban – egy-egy remek elbeszélést olvasok.
Igen, mintha valóban novella címeket olvasnék. Álom. Jön az este. Reménykedés. Egyedül. Szomorú este. Késői találkozás. A nap vége. Komor előjel. Búcsú városomtól. Meghitt zug. Ábrándozás. Égi jel. Titokzatos éjszaka.
Ismerem Benke Márta pusztáját, évtized előtt elvitt engem a keceli tanyákhoz. Egykori, pompás kis tanyákból lett romhalmazokat láttam, sivataggá szomorodott oázisokat. Azóta a Ságodi nénik, a Ságodi bácsik otthonait úgy széjjellopták, hogy már az emlékezet is alig őrzi őket. Csak Mártonfi Benke Márta festményei. Azok igen.
Egy pályamódosítás természetrajza – térhetek most vissza az indításhoz. Ha Benke Márta újságíró marad – aki bár írói eszközökkel dolgozik -, nyilván hiteles riportokat ír ama kor, ama életforma eltűnéséről, elsüllyedéséről. Ő azonban a vásznon beszéli el a megrendülését, a tiltakozását.
Ő már nem tollal, ő már ecsettel közli velünk, az utánunk jövőkkel, hogy Magyarországon – itt, ahol vagyunk, ezen a tájon is – valami jóvátehetetlen, valami megbocsáthatatlan történt.
Pöttyös bögrék, vén petróleumlámpák, gyászoló öregasszonyok, botjukra támaszkodó vénemberek, virágos kiskertek, gyümölcsfák virágos fergetege – ismertem évek óta Benke Márta színeit, az ő sajátos alföldi világát, amelynek festőművészként a szószólója lett.
De most új színekkel gazdagodott.
Erre a gazdagságra csak az találhat rá, aki már elfoglalta a legkedvezőbb nézőszöget. Ahonnan nemcsak látja, hanem hallja is a színeket. Ily módon az alkotás mély, rejtelmes folyamatának beavatottja lesz: elhagy és hozzátesz a valósághoz. Elhagyja a lényegtelent, hozzáteszi a vízióit, a hallucinációt, az álmait. Így emeli át egy másik régióba az őt körülvevő világot.
Én, aki írásaimban a hullámzó, finom Dunántúl szelíd, kék színeiben láttatom szűkebb szülőhazámat, reácsodálkozom a zöldnek haragos változataira, az égőpiros lobogására, a lobogást oltó téglavörösre, a melegen ömlő barnára, a méla lilára, a püspöklilára az elömlő okkersárgára, az alkonyat ijedelmes tintakékjére, arra a sokféle kékségre, amellyel a folyó kanyarog ebben a színdús világban.
Én látom e színeket, de tudom, hogy Benke Márta hallotta, hallja is őket. Csupa szomorúság van ezekben a színekben, csupa bánat, csupa szomorú dallam leng velük.
Ez a csendesen, melankolikusan mesélő, zenélő, hajnali fényben ébredő és fájdalmasan beesteledő Alföld. Ez Benke Márta álombeli tája, ez az ő mesebélien minduntalan elénk kanyarodó Köröse.
Új kiállításának címe: Egy nő álma.
Itt álmodik a Körös partján, itt kutatja, vizsgálja az élet mélyebb rétegeit, itt születnek e figyelemre méltó, érett művész tájképei. És ha kérném őt, régi jó barátomat, hogy beszéljen nekem a sikereiről, díjairól – hiszen már külföldön is elismerik őt -, beszéljen művészetének titkairól, minden bizonnyal elmosolyodna. Miféle titkok? Csendesen ennyit mondana:
– Amióta festek, sokat változtam. Régen többet adtam a külsőségekre. Ma már nem érdekelnek. Rájöttem, minél gazdagabb világot épít fel belül az ember, annál kisebb térre vágyik odakinn, s a földi jókból egyre kevesebbel is beéri.
Ennek a gazdag világnak a vendégei vagyunk ma itt.
Adjuk át hát magunkat a testi és lelki jóérzésnek!