Kezdőlap » Emlékezzünk

Kósa Csaba: Kosztolányi

2010. április 27.

Százhuszonöt esztendeje született, virágvasárnap. A kertben tavaszi aranypor szitált.

Bölcsője fölé egy aggastyán hajolt. Homlokán kardvágás, haja, szakálla hófehér, szeme tengerkék. Hahotázott az örömtől.  Ő volt a legendás Kosztolányi nagyapa, az élő regényhős, aki a szabadságharc bukása után Kossuth Lajos kíséretében menekült Törökországba.  Ismerte jól Petőfit is: a költő őrnagyként, ő századosként szolgált az erdélyi hadszíntéren, Bem apónál.  Törökországból Amerikába hajózott. Kikötői munkásként zsákokat cipelt, végül énekesként kereste a kenyerét. Hazahozott pénzéből házat épít Szabadkán, fia gimnáziumi igazgató lesz, unkája pedig…

Unokája Kosztolányi Dezső, a múlt századi magyar irodalom és újságírás nagymestere. A szó bűvésze, az anyanyelv művésze. A daliás nagyapa kalandvágyát örökli: a legmélyebb titkok nyomába ered. Eszmei és lelki kalandokra indul.

„A francia  – írja – hidegen kifaragott márványkorlátok között lépeget, síkos parketten. A német épít és komponál. A mi nyelvünk azonban határtalan és szabad, korlátlan terület, ahol alkotni, játszani, táncolni lehet.”

Játszik, alkot, táncol. A Pesti Hírlap hasábjain kinyomatja az általa kiválogatott tíz legszebb magyar szót: „Láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír.” Tárcákat, jegyzeteket, portrékat írva táncol az anyanyelv nagy, szabad terein. Megrajzolja a névteleneket, az utcai járókelőket, a különböző mesterségek űzőit. Felebarátaim – így nevezi őket.  Lehet – írja -, hogy ezek az emberek „rosszabbak, mint ahogy véljük, és ahogy maguk vélik, de jobbak is, sokkal jobbak, mint ahogy véljük, és ahogy maguk vélik…”

Kaland ez is: meglátni a jókban a rosszat, a rosszakban a jót, meglátni és megérteni az esendő embert. Megmutatni, mi teszi az esendőt is szeretetre méltóvá.

Kosztolányi tudja, hogy egy ember mindig több mint két ember, vagy három ember. Mert az írástudó számára az egyetlen ember a legmélyebb titkok hordozója. Mint nagy versében, a Halotti Beszédben megüzeni: „az egyedüli példány.”

Legfurcsább kalandja valóságos szellemi artista-mutatvány. A neves újságíró felkeresi lakásán a befutott írót. Valamikor együtt játszottak a homokozóban, azóta is egy tányérból esznek, egy ágyban alszanak.  Az író mégis komédiázik: alig akarja fogadni az újságírót.

Kegyetlen, tréfás, szomorú és mosolyt fakasztó párbeszédet folytatnak: Kosztolányi Dezső vív Kosztolányi Dezsővel. Az újságírói gyöngyszemek csiszolója, az Édes Anna írójával.

Vívnak, pedig az író és az újságíró ugyanarra kíváncsi. Van-e a földön igazság? Mi a művészet?  Létezik-e igazi szerelem? Boldogság?

Járjuk az utat Bölcsőtől a koporsóig, és az út végén vár bennünket a legnagyobb titok. A halál. Talán ezért foglalkozik annyit vele az író is, az újságíró is. Mintha megsejtené, hogy élete végén három esztendeig tartó iszonyú szenvedés vár rá.

A Véletlen választotta őt a keresztútra? Vagy a Sors rendelte így? E kettő – mondja – ugyanaz.

Betegágyán is ír, küldi az olvasóknak a szépséges, vigasztaló szavakat, az angyali üdvözleteket. Utolsó heteiben már nem tud beszélni. A gégemetszés után bepólyált nyakkal ezt írja fel a hozzátartozóinak: „Gézcsókom.”

 Játszik, még most is.

Angyalként suhan ki ebből az árnyékvilágból: amerre elszáll, finom aranypor szitál az égből.