Kezdőlap » Mikszáth Kálmán emlékezete

Kósa Csaba: Mélységek és távolságok

2010. április 27.

 A tehetség mindenkor utat tör magának. Ott ahol valódi sajtó van, ahol egymással versengő, tehetségeket felkaroló lapok vannak, mint például a kiegyezés utáni Magyarországon.

A tehetség utat tör, de azért szerencse is szükségeltetik hozzá. Nem is kevés.

Hiszen ha csak a tálentum számítana, a Nógrádból Pestre érkező if­jú házasembert, a huszonöt esztendős Mikszáth Kálmánt mindjárt szár­nyára venné a hírnév. E helyett bukdácsoltatja a fővárosi sajtó, s nem­hogy emelné, de öt esztendő alatt alányomja – a reménytelenségbe. A nyomorba.

Az ócska kis szállodában, lázasan fekve odújában, már-már a halálra készül a harmincegy esztendős újságíró, amikor kopogtatnak az ajtaján. Enyedi Lukács szegedi szerkesztő áll a küszöbön, aki induló napilap­jához, a Szegedi Naplóhoz keres „jótollú”, „jónevű” pesti zsurnalisztát. Mikszáth-hoz küldik, ő talán elmegy Szegedre. Mert akinek neve is van, akinek a tollát meg is fizetik Pesten, aligha csábítható el egy vidéki re­dakcióba.

A szegedi szerkesztő ismeri Mikszáth írásait: éppen a tehetsége mi­att keresi. S azért is, mert tudja: az ifjú ember nincs olyan helyzetben, hogy nemet mondjon az ajánlatára.

Mikszáth Kálmán kopottan, megviselten érkezik a Tisza-parti város­ba, minden csomagja a zsebében hozott két inggallér. Néhány hónap múlva szeretett, kényeztetett újságírója Szegednek, humorával, szelle­mes fordulataival, mesélő kedvével meghódítja az olvasókat. A gazdag parasztot, az élelmes polgárt, a törekvő iparosembert magával ragadja a sajátos mikszáthi hang: a jó palócok jó ízekkel telt nyelve, gondolkodás­módja belopódzik a nagy parasztvárosba, s meghódítja az ő-ző alföldi­eket. Talán azért, mert ez a hegyi fuvallat kitágítja a tüdőket, s aligha­nem azért is, mert kiderül: Mikszáthnak hatalma van a Tiszán lengedező szelek fölött is. Akár palóc, akár szögedi, Mikszáth beszéltet­ni tudja az embereket.

Úgy beszélnek, ahogy az életben, s mégsem egészen úgy. Dehát épp ez a dolga az újságírónak: rendbe szedi az emberek gondolatait, s azt tud­ja elmondatni velük, amit nagyon akartak. Amit sosem tudnának úgy ki­mondani, mint Míkszáth, de pontosan úgy gondolják, ahogy ő írja.

Magukra ismernek a tárcákban, a karcolatokban: ilyenek ők, ilyenek szeretnének lenni… Hogyne lenne kedvencük ez a középen elválasztott hajú, bajszos, egyszerre szomorú és pajkos nézésű fiatalember. Hiszen eddig még soha, senki nem ismerte úgy őket és a városukat, mint a Sze­gedi Napló Szklabonyán született, Pestről idehozott újságírója.

Cserébe Szeged nagy témával ajándékozza meg Mikszáthot. Szomorú adománya a sorsnak, hogy e téma: tragédia. Szeged pusztu­lása.

Ami a városnak – az országnak – iszonyatos tragédia, egyszeri, meg­ismételhetetlen lehetőség az újságíró számára. Elvégzendő feladat, egyúttal a hírnév magasába emelő ajándék.

A magyar újságírás egyik legemlékezetesebb riportsorozata ezt a cí­met viseli: Szeged pusztulása. Írja folyamatosan, tizenkét napon át Mik­száth Kálmán.

Jönnek ide a fővárosból, nagy lapoktól híres újságírók, öles hasábo­kon, annak rendje módja szerint beszámolnak a szörnyűségekről – a nagy riportot a vidéki lap, a Szegedi Napló munkatársa írja meg.

Tizenkét nap: Mikszáth mindenütt ott van, hajnalban, délben, éjsza­ka. A városházán, a gáton, a kubikosok között, a sűrűn érkező kormány­biztosoknál, a háborgó Tisza hátán.

Miképp lopja be az olvasó figyelmébe, kegyébe magát a Szegedi Napló munkatársa? Alighanem az egyedülálló képességgel: a szenvedésről, a tragédiáról is úgy tud írni, hogy közben minduntalan felcsillan a humora. Ez a hu­mor könnyeket szárít fel, ez a humor csíp és szúr, ha azt veszi célba, aki buta, tehetetlen, tehát felelőse a növekvő bajnak. Ha kell akkor fullánkos ez a humor, ha kell vigasztaló.

Néptelen utcák, kihalt korzó, kinn a gátakon pedig hévvel folyó munka. S ekkor, hirtelen, belép a riportba Lukács György miniszteri tanácsos, „a sunyi természetek szokásával magával hozva zsebében a kormánybiztosi kinevezést és a statáriumot is”, anélkül azonban, hogy ezt elárulná. Ezt a hatalmi sunyiskodást rögtön megbünteti Mikszáth, nem másként, mint egy kis portréval, amelyet belesző a riport szövetébe:

„Lukács György arca olyan alakú, mint egy körte. S ha az emberiség elmondhatja, hogy egy alma miatt lett szerencsétlen, Szeged egy körte miatt lett az. Homloka magas, de csak a hajdeficit teszi azzá. A feje búbján egy nagy dudorodás van, egy töltés alakú kidomborodás fut végig. Tisza Kálmán valószínűleg ebből eszelte ki, hogy akinek a fején is ilyen gát van, az lesz a legkülönb ember a szegedi gáton.”

Mikszáth nem kedveli túlságosan a kormány hivatalos embereit – szívesen kedvelné őket, ha alkalmatosnak bizonyulnának a küldetésük­re. Itt még csak ismerkedik velük, igazán majd akkor ismeri meg őket, amikor parlamenti karcolatainak szereplői lesznek. Ott, a Tisztelt Ház­ban kevésbé veszélyesek – itt, ahol élet és halál a tét, a tehetségtelenség nem megbocsájtható.

Így büntet majd mindig pályáján Mikszáth: nem haraggal, indulat­tal, csak fullánkos csípésekkel. De jobban fájnak az ilyen csípések az ökölcsapásoknál is. Akit ütnek: megszerezheti az olvasó rokonszenvét. Akit kinevetnek – megsemmisül.

Annál nagyobb együttérzéssel, szeretettel – tisztelettel – örökíti meg a riportsorozat a töltéseket erősítő szegedi polgárokat, a szegediek se­gítségére siető kubikosokat, tanyai embereket, a cölöpverőket, a ponto­nosokat, a csónakosokat, hajósokat, a hősies erőfeszítést, amellyel a várost védelmezik.

Mikszát      kinn jár a gátakon, nappal s éjszaka. A megáradt, örvényes folyó hátán sodródó hajóról látja: „Szép haragos Tisza, ki hitte volna felőle, hogy ily rakoncátlan… A hajó szélsebességgel röpített Tápé felé, vagyis inkább oda, ahol Tápé állott azelőtt… A végtelen tengeren, mint egy keskeny szalag, csak a töltés maradt meg száraz szigetnek. Ide hur­colkodtak egy kis cókmókkal, némelyek anélkül. A szél süvített, a habok csapkodták a töltést, a gyermekek sírtak, az öregek némán a földre szeg­zett szemekkel guggoltak ott. A víz egy-egy ló vagy tehén hulláját höm­pölygette.”

Senki nem akar hajóra szállni, menekülni. Mikszáth balladás párbeszéddel tér vissza a szerkesztőségbe. Egy öreg gyékényfonó pa­raszt szavaival, akit hiába hívnak Szegedre, a szárazföldre.

„ – Oda is elmegy a víz – mondá meggyőződéssel.

   – Szegedről Temesvárra menekülhet.

– Oda is elmegy a víz – ismétlé vállvonva.

– Ne fecsegjen bolondokat öreg – inté a kormányos –, mindenüvé csak nem megy az ár.

– De bizony hogy elmegy.

– No hát Svéciába még sem megy – feleselt a kormányos, tréfára fordítva a dolgot.

– De bizony oda is elmegy – viszonzá az rendületlenül. – Ösmerem én a Tiszát, mellette nőttem föl, ha az egyszer megbolondul, nem áll meg a világ végén alul; még ott is egy öles lesz.”

Párbeszéd, természeti leírás – mestere ifjú újságíróként is mindket­tőnek Míkszáth. Fullánkos portréit pedig, felbontva a riport hagyomá­nyos szerkezetét, úgy szövi be írásaiba, hogy még nagyobb kedvet kap­junk a továbbolvasáshoz, s felcsigázva várjuk a másnapi folytatást.

Újságírót ritkán ajándékoz meg a sors oly témával, mint Mik­száthot. De nagy témához is ritkán rendel  oly tehetséget, mint Palócföld szülötte. Ezért örökbecsű darabja a magyar riportirodalomnak a Szeged pusz­tulása. Miként azzá lesz majd négy esztendővel később a Tekintetes Törvényszék előtt című sorozat, amely a tiszaeszlári perről számol be.

Négy esztendő… 1879-ben Mikszáth még a Szegedi Napló munkatársa, 1883-ban már a Pesti Hírlap híres újságírójaként küldik Nyíregy­házára, az egész országot lázban tartó per tárgyalására. Nagy riport ez is, pedig csak a szerkesztőségi robotból menekül ki egy kis pihenésre az újságíró. Mestermunka: a derű csillámló szá­laival átszőtt dráma, amelynek újabb és újabb felvonásaira Mikszáth úgy ülteti oda olvasóit, hogy két hétre mindnyájan nyíregyháziak lesznek.

Riport? „Karcolatok a tárgyalási teremből” – írja a nyíregyházi tu­dósítások élére Mikszáth. Igen, riport – és karcolatok sorozata is. Riport, szinte csak kiruccanásból, és karcolatok sora, ugyanis kedves műfaját a folytatásos riportba is  beleépíti Mikszáth.

Riport és karcolat: a tehetségnek nem kell szétfeszítenie a műfaji korlátokat: egyszerűen átsétál közöttük. Mikszáth nemcsak otthonos szinte mindenik újságírói műfaj­ban, hanem művésze is ezeknek.

Művésze az anekdotáknak, az adomának is.  Művésze a tárcának, vagy miként ő nevezi: a tárcacikknek. Amely így íródik például a Humor az utczán című írásában:

„Más mesék, más közmondások, különböző észjárás jellemzik az egyes helységek népét. Ezer meg ezer apró vonásban mennyi humor!… Csak futólag emlékezem meg az ebecziekről, hol közös lévén a harang láb és a harang, ráiratták az oszlopra, hogy a harangszó fele a lutherá­nusokat illeti. A pinczi embernek, a legszegényebbnek is gyönyörű lo­vának kell lennie, az istállóját építi előlre cserépfedél alá, faragott kövekből, míg a formátlan lakóház szerényen lapul hátra roskadozó fa­bordáival szegényes nádkalapja alá: azért is mondják a pinczi emberre, hogy nagyot hibázott, amiért `nem lett ló’.”

Művésze Mikszáth, utolérhetetlen művésze, természetesen, a karco­latnak.

Amely úgy íródik, mint például A képviselői mesterség című: „Az átkozott újságírók lejáratták a nagyságokat, mert közel hozták őket a közönséghez. Minden bibircs, májfolt látható lett. Azokban a hazafiakban már senki sem hisz, akik álmatlanul töltöt­ték éjeiket, és sírtak a haza sorsa fölött. A frázisok elvesztették erejöket. A képviselőség apródonként puszta mesterséggé vált. Magok a képviselők egy része is gyári módon állittatik elő. Részben kreatúrák, részben ambulansok. Hajdan a közbizalom keresett fel némely férfiakat, ma bizonyos fér­fiak indulnak el magoknak közbizalmat keresni.”

Igaz, némi hátránnyal is jár a képviselőség, bár – Mikszáth szerint – ez a hátrány megjárja előnynek: „Az a hátrány, hogy a képviselőnek nem kell dolgozni. Aki egyszer mandátumhoz jutott, az végképp elszokik a munkától, úgyhogy abból nem lehet többé semmi, csak képviselő.”

És úgy íródik a karcolat, mint a Bent a teremben című:

„A tulajdonképpeni Ház mégiscsak azok a különféle alakú fejek, me­lyek könyökkel alátámasztva, nagy rendezetlenségben tarkállanak a padsorokban, lankadatlan vigyorogva, ásítva, vagy morogva.”

És úgy íródik a karcolat, mint A szónok című:

„A jó szónok olyan ritkaság, mint a tökéletes asszony; annyi ingredi­encia kell ahhoz, hogy valamelyik bizonyosan hiányzik. Aki beszélni tudna, nincs mondanivalója, akinek pedig van, az bizonyosan nem tudja elmondani. De a leggyakoribb az olyan képviselő, aki sem elmonda­ni nem tud valamit, sem nincs amit elmondjon. Könnyű aztán megelé­gedettnek lennie.”

Megjelenik Tisza Kálmán is, A generális, Mikszáth egyszerre szeretett és gyakorta megcsípdesett figurája, aki „úgy pislóg… hátradőlve székén, mint egy óriás csörgőkígyó, amely emészt… Lássuk csak, milyen! Nem lehet mondani, hogy szép ember (ámbár, ha szavazásra kerülne sor, arra is többsége lenne), de azt sem lehet mondani, hogy rút ember. Nincs rajta semmi különös, de az is igaz, hogy nincs rajta semmi közönséges sem.”

Egymás között a mamelukok generálisnak nevezik Tisza Kálmánt, „mintegy ki akarván fejezni a vak katonai engedelmességet: hogy követik éjjel-nap­pal, szárazon-vízen (de nem vízen és kenyéren)”.

Megjelenik Mikszáth tollán másik kedves hőse is, Jókai Mór, az írófejedelem. Mikszáth fiús szeretettel és tisztelettel csípdesi meg a nagy öreget, aki az ülésteremben „regénykorrektúrákat csinál a beszédek alatt”, s úgy szólal fel, hogy egyszerre állít valamit, s annak az ellenkezőjét.

Mi is voltaképp a karcolat, ez a Mikszáth kedvére teremtett, s min­denek előtt általa kiteljesített műfaj? Voltaképp fésületlen, rövid elbe­szélés, afféle pillanatkép, kevésbé ügyelve a művészi megformálásra, an­nál inkább dokumentumelemekből építkezve. Ami természetesen nem jelenthet sem stiláris henyeséget, sem hiányzó írói képzeleterőt. A gu­nyoros, szatírikus hang pedig egyenesen kötelező. Írhat valaki jó novellát, korántsem bizonyos, hogy a karcolat is az ő műfaja. A gúnyorossághoz, a szatirikus hangnemhez külön képesség, külön tehetség kívántatik.

Parlamenti karcolatok? „A hangulatok és optikai törvények játéka az egész… – véli Mikszáth. – Mondják, hogy jó szemem van. De mi az a jó szem? Gyerekség! Egy rniliméterrel lát odébb vagy mélyebben, mint a nem jó szem. Holott a dolgok mélysége, távolsága a végtelenségbe nyúlik.”

Karcolatait szúnyogokhoz hasonlítja, „melyek a borostyánkövekbe, valamikor azok képződésénél, valahogy bennrekedtek, és az átlátszó, sárga kövekbe örökre bezáródtak. A szúnyogok bizonyára egypár száz­ezer év előtt is igénytelen állatkák voltak, és ha valamelyik a levesbe esett, hihetőleg az akkori emberek is kihajították onnan, de ha véletle­nül abba az izzó pépbe pottyant volt bele, melyből a borostyánkő képződött, a világért se feszegetné most ki a kőcsiszoló onnan, mert ez ad a kőnek nagyobb értéket, s viszont a borostyánkő teszi maradandó­vá a szúnyogot.”

E borosryánkövekbe zárt szúnyogokat tartja legtöbbre az újságíró Mikszáth? Vagy mégis inkább az anekdotát, a riportot, a tárcát? Nem, ő nem válogat, nem rangsorol a műfajok között. Magát az újságírást becsüli a legmagasabb rangon.

Becsüli és védelmezi. Különösképp rászorul ez a hivatás a védel­mezésre a tizenkilencedik század utolsó esztendeiben, amikor Mik­száth Kálmánt az első magyar újságíró szövetség elnö­kévé választják.

Ekkor már egyre fontosabb szereplője az újságíró a közéletnek, ugyanakkor – tudja pontosan Mikszáth -, egyre kiszolgáltatottabb.

Az újságírók elnöke nem tagadja meg magát. A mesterségért kiálló írásaiban, beszédeiben csillog a humor, ám a napfényt egyszerre csak eltakarja egy sötét felhő. A mosolygóból, a nevetőből hirtelen fájdalmassá válik az olvasó, a hallgató arca.

Az újságírók estélyén, 1897-ben, még mikszáthi derű lengi be a termet:

„Régóta figyelem azokat a különös érzéseket, amelyeken a laikus kö­zönség átmegy, midőn újságírók közé kerül. Valami egyebet képzelt. Csalódva ejtik le lorgnettjeiket az asszonyok, a férfiak kedvetlenül rágják a bajuszukat. Magammal is megtörtént, hogy mikor bemutattak egy vidéki nemesnek, gyanakodva mért végig:

– Ön írta volna azt a czikket, ami tegnap jelent meg?

– Én.

– Ezzel a termettel? – dörmögte és fejcsóválva állott odébb.”

Egy esztendővel később, az újságírók 1898-as közgyűlésére már reá úszik a felleg:

„Küzdelem vár minket, magyar újságírókat. A vaksággal, az elfogultsággal, a gyűlölettel, az irigységgel, a gőggel és főleg a megszokással szemben… És soha se volt nagyobb szükség, mint e válságos ponton, hogy az újságírók összetömörülve, közös erővel munkálkodjanak azon, hogy mint egyének szorítsanak maguknak méltó helyet és pozíciót a társadalomban, gondolván szegény Charonra, aki isteneket, királyokat és vezéreket hordott át a folyamon, de ő maga örökkön-örökké csak egy közönséges elátkozott csónakos maradt.”

Két esztendővel vagyuk a századforduló előtt. Mikszáth Kálmánnak még tizenkét éve van hátra. A történelmi Magyarországnak  is alig több, mint húsz.

De az elátkozott csónakosok ott eveznek a Styx folyón, azóta is.