Csak nemrég küldted – egy esztendeje -, a többi öregkori remeklésed között, az ötvenhatos versciklusod végére illesztve e verssorokat a Somogynak:

„Csillagászati ősz. Vasárnap.

Szelek tornáztatják a fákat.

Fel-felnyög egy jegenye: korhan.

Arcán rémület, vád, iszony van.

Lépdelek, ősz, öregen, árván

útjaidnak hosszúdad árnyán.”

Nem Jóskám, nem drága barátom, nem lépdelsz már ebben a hirtelen őszben, nem lépdelsz már, megöregedvén, szép hófehér hajaddal, nem.

Felnyög egy jegenye, arcán rémület van. Vád. Mert ellépdeltél, Jóska, az őszi utak hosszúdad árnyán, el.

De a verseid itt maradtak, reménységként, vigaszként, bíztatásként.

Zúg Március, záporos fény ver,

Suhog a zászlós tűz a vérben…

Szájzáras időkben beh’ féltek, beh’ rettegtek a Zúg Márciustól. Te voltál a tűzzel járó, gyújtogató ember, Jóska. A botránykő.  Talpra Petőfi? Szólj még egyszer a szabadságról?

A szabadságról? Amikor listázták a március idusán kitűzött kokárdákat. Amikor hőstelenítették a történelmi hőseinket. Amikor abban a hitben ringatták magukat, hogy a nemzet szabadságát örökre elrekkentették előlünk. Amikor úgy gondolták, hogy a bőség kosarát akár milliók szeme láttára is megdézsmálhatják. Amikor nem sajnálták az erőfeszítést, hogy ránk roppantsák szellem napvilágát.

Ránk is roppantották. A szellem, a kultúra romjai alól nézünk ki ma, keressük a fényt ebben a sötétségben.

Mi mást tehetnénk eztán is, hogy elmentél Jóska -: sírjából kikelni, járni szólítjuk Petőfit. Ebben a kicsiny, bizonytalan, képmutató magyar hazában minduntalan üzenni kell érte. Hadd féljenek, mindenkor, akik nem viselhetik el Petőfi Sándor tekintetét!

Ellépdeltél, drága Jóska, a csillagászati őszt meg sem várva, de reánk hagytad a szigorú szemedet, a megvesztegethetetlen igazságérzetedet. A meg nem alkuvás szellemét, a hívó szavakat: „Talpra, Petőfi!”

Talpra, hogy ebben az országban – ahol némelyek oly szívesen tennének, végleg szemfedőt minden igaz poétára -, ebben a hazában soha többé ne férjenek hozzá a bőség kosarához a ragacsos kezűek.  Ha mégis sikerülne, és még egyszer, fáradva, verejtékezve megtölthetjük azt.

Talpra, hogy a szellem napvilágát többé be ne deszkázhassák a hamis ideológiák bajnokai! Meg ne rontsák, el ne rabolják tőlünk az anyanyelvünket.  A hétszer gyávák, ahogy te nevezted őket, Jóska. A kofák, a kufárok, akik annyit szónokoltak, handabandáztak itt a nép nevében, a népre hivatkozva.

Ősz botorkál a kertek alatt, Jóska, szelek tornáztatják a fákat. De én nem a nyögésüket, a korhanásukat hallom, nekem március zúg, amikor meglódult szívveréssel rád gondolok, amikor elköszönök tőled.

Március zúg, Jóska. A te varázslatod. Az őszben is Utassy József halhatatlan márciusa.

Írja elő törvény, hogy ezen hírközlő eszközöknél csak olyan újságírók szerepelhetnek a képernyőn, a mikrofonnál, akik szépen és hibátlanul, stiláris felkészültséggel – hadarás, pöszögés, nyökögés, ee-zés, öö-zés, affektálás, a szóvégek éneklő felvitele nélkül – beszélik az anyanyelvet. Ezzel, az elhatalmasodott nyelvrontás mintája helyett jó és követendő példát adjanak a nézőknek és a hallgatóknak.

Nyelvünk védelme érdekében javasoljuk, hogy a közszolgálati médiumokban szereplő, megszólaló újságírók – és nem csupán a hírműsorok készítői -, évenként úgynevezett mikrofonvizsgát tegyenek az újságíró szakma kiváló művelőiből és nyelvészekből álló bizottság előtt, ahol működési engedélyt szerezhetnek.

 Javasoljuk továbbá: a Médiatörvény mondja ki, hogy a közszolgálati médiumoknál megszűnnek a reklámok. A reklámbevétel elmaradt összegét a költségvetés egészítse ki.

A délutáni szakmai vitában felszólalt többek között dr. Lovas Dániel (Kecskemét), Kozma Gábor (Szombathely), Sándor József (Pápa), Borbás János (Veszprém), Horváth Gusztáv (Szentendre), Szűcs Béla Albert (Ács), dr.Kerényi István (Budapest). A résztvevők megállapodtak, hogy a konferencián felvetett, a helyi média jövőjével kapcsolatos fontos kérdésekről szakmai kerekasztal beszélgetéseket szerveznek a következő hónapokban.

Album rovatunkban közreadjuk Hodos Anikó és Szűcs Béla Albert fotóriportját az ácsi konferenciáról.

A díjpályázat része az „Európa a betegekért” elnevezésű kampánynak, amely 11 európai egészségpolitikai kezdeményezésre hivatott felhívni a figyelmet. Ezeket a kezdeményezéseket közös cél vezérli: az, hogy Európában mindenki jobb egészségügyi ellátásban részesülhessen.

A díj azokat az újságírókat jutalmazza, akik jelentős mértékben elősegítették, hogy az emberek megértsék a különböző egészségügyi kérdéseket, és akiknek írásai kifejezésre juttatják a betegek és az egészségügyi dolgozók elvárásait és gondolatait.

Az esemény hátterében a Bizottság azon törekvése áll, hogy javítsa a kommunikációt az uniós intézmények és az európai uniós polgárok között.

A pályázatra beküldött cikkeknek egészségügyi vagy egészségpolitikai vonatkozású témáról kell szólniuk, ezen belül pedig az „Európa a betegekért” kampány témakörébe tartozó egy vagy több kérdéssel kell foglalkozniuk. A kampány témakörei a következők: határokon átívelő egészségügyi ellátás, ritka betegségek, egészségügyi dolgozók, betegbiztonság, szervadományozás és szervátültetés, a rák, influenza elleni védőoltás, az antibiotikumok körültekintő alkalmazása, mentális egészség, gyermekkori immunizáció, valamint az Alzheimer-kór és más demenciák.

 Kizárólag olyan cikkel lehet pályázni, amely megjelent a nyomtatott vagy az online sajtóban. A cikket megjelentető sajtótermék vállalkozás, egyetem, egyesület stb. kiadványa is lehet. A cikknek – ingyen vagy díj ellenében – hozzáférhetőnek kell lennie a nagyközönség számára. Olyan cikkel, melyet csak belső hírlevélben (például vállalkozás vagy egyesület saját munkatársainak szánt belső hírlevelében) publikáltak, nem lehet részt venni a versenyben. Kizárólag újságírói stílusban írt cikkekkel lehet pályázni – tudományos munkákkal nem.

 Pályázni 2009. június 16. és 2010. július 1. között megjelent cikkel lehet.

 A benyújtás határideje: 2010 július 1., csütörtök (éjfél).

A nyertes kiválasztása két lépésben történik:

1) Minden egyes országban a tagállami zsűri kiválasztja az ország jelöltjét.
2) Az európai uniós zsűri kiválasztja az uniós díj győztesét, valamint a második és harmadik helyezettet.

Valamennyi tagállami jelölt meghívást kap a 2010 őszén megrendezendő brüsszeli díjátadó ünnepségre és az azt követő műhelytalálkozóra, melynek programját úgy alakítják ki a szervezők, hogy az számot tarthasson az újságírók érdeklődésére. Az európai uniós verseny első, második és harmadik helyezettje pénzjutalomban részesül: az első helyért járó díj 5000 euró, a második helyért járó díj 3000 euró, a harmadik helyért járó díj 2000 euró. A díjnyertes pályamunkákat és a tagállami jelöltek cikkeit angol nyelven közzétesszük az „Európa a betegekért” kampány honlapján.

Az újságírói díjjal kapcsolatos részletes információk a http://ec.europa.eu/health-eu/journalist_prize/2010/rules/index_hu.htm oldalon olvashatók, és ugyancsak itt lehet jelentkezni a pályázatra.

„A 1752-es Nemzeti Segélyvonalra már több mint napi 100 ezer telefonhívás fut be a károsultak támogatására . A 1752-es telefonszám felhívásával egyszeri 250 forintnyi pénzadomány juttatható el az ár- és belvízkárosultakhoz az öt legnagyobb magyar karitatív szervezeten keresztül.”

Köszönet a sajtó felelősségteljes támogatásáért!

A Nemzeti Segélyvonal Kuratóriuma:

Lehel László (soros elnök), igazgató, Magyar Ökumenikus Segélyszervezet
Écsy Gábor országos karitász igazgató, Katolikus Karitász
Kozma Imre elnök, Magyar Máltai Szeretetszolgálat
Selymes Erik főigazgató, Magyar Vöröskereszt
Szenczy Sándor elnök, Magyar Baptista Szeretetszolgálat
Dr. Tatár Attila főigazgató, Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság
Debrei Csaba vezérigazgató, Hírtőzsde Holding Zrt.
Utóirat: A www.nsv.hu főoldalán lévő gyűjtőszámlálón pillanatról pillanatra látható a telefonszolgáltatóktól összefutó telefonadományok száma.

- Hegyháti rapszódia – ez az új könyv címe. És a műfaja?

- Pontos műfaji megjelölést nem tudok adni. Mert mondhatnám, hogy irodalmi szociográfia, de nem az. Nem is krónika. Nem is dokumentumregény. Szociografikus és krónikás elemek, portrék, elbeszélések, intermezzók ötvözete – vallomás a szűkebb szülőhazáról. Nem tagadom, bármennyire törekedtem is az elfogulatlanságra, könyvemet átitatja a szeretet, a sorsvállalás érzése. Azé a nehéz sorsé, ami hosszú évszázadokon át az andrásfai nép része volt. A szentgotthárdi csata után a régi falu leégett, kilenc andrásfai ember kezdte elölről az életet, az erdőben. És áldozott ez a falu is a hazának: az első világháborúban huszonnyolc hősi halottat. A másodikban is tizenhetet. Gyötörték itt az embereket mindig, a török időkben még az amúgy derék végvári vitézek is. Adózott ez a nép a basáknak, a Habsburgoknak, a végváriaknak, mindig csak vittek tőle, sohasem adtak. Ha meg adtak földet, például 1945 után a szegényeknek, akkor 1956 után visszavették tőlük, téeszesítés címén. Ahogy nyomába eredtem az eltűnt időnek, és megismertem a régiek életét, küszködését, veszekedéseit, jó és rossz tulajdonságaikat, úgy éreztem, mintha egy csapongó, emelkedő, hullámzó, szenvedélyes rapszódia zenei tételeit hallgatnám, és rögzíteném aztán a tollammal. Ezért tehát azt válaszolom a kérdésre, hogy könyvem műfaja rapszódia.

Madarász Imre