Csak nemrég küldted – egy esztendeje -, a többi öregkori remeklésed között, az ötvenhatos versciklusod végére illesztve e verssorokat a Somogynak:
„Csillagászati ősz. Vasárnap.
Szelek tornáztatják a fákat.
Fel-felnyög egy jegenye: korhan.
Arcán rémület, vád, iszony van.
Lépdelek, ősz, öregen, árván
útjaidnak hosszúdad árnyán.”
Nem Jóskám, nem drága barátom, nem lépdelsz már ebben a hirtelen őszben, nem lépdelsz már, megöregedvén, szép hófehér hajaddal, nem.
Felnyög egy jegenye, arcán rémület van. Vád. Mert ellépdeltél, Jóska, az őszi utak hosszúdad árnyán, el.
De a verseid itt maradtak, reménységként, vigaszként, bíztatásként.
Zúg Március, záporos fény ver,
Suhog a zászlós tűz a vérben…
Szájzáras időkben beh’ …

 
Aki megkíván egy kis jó, friss, zamatos falusi levegőt, csak üs­se fel a Mikszáth Kálmán könyvét. Mindegy, akármelyiket, akár­hol, rögtön napsütésbe kerül, zöld búza- és rozstáblák nyílnak meg előtte, amelyekben virít a pipacs, a búzavirág, s százféle szebbnél szebb vadvirág, s amely fölött jó levegő árad, s körös­körül szép szelíden hullámzanak a nógrádi, sárosi, gömöri dom­bok, apró fia-hegyek.
Kedves vidék s van valami sajátságos naiv, lágy tónusa, amely színekben, vonalakban, s magában az életben, amely itt virul, egyformán uralkodik. A mokány magyar egyre fogy, a jámbor tót egyre sűrűbben búvík elő, …

Százhuszonöt esztendeje született, virágvasárnap. A kertben tavaszi aranypor szitált.
Bölcsője fölé egy aggastyán hajolt. Homlokán kardvágás, haja, szakálla hófehér, szeme tengerkék. Hahotázott az örömtől.  Ő volt a legendás Kosztolányi nagyapa, az élő regényhős, aki a szabadságharc bukása után Kossuth Lajos kíséretében menekült Törökországba.  Ismerte jól Petőfit is: a költő őrnagyként, ő századosként szolgált az erdélyi hadszíntéren, Bem apónál.  Törökországból Amerikába hajózott. Kikötői munkásként zsákokat cipelt, végül énekesként kereste a kenyerét. Hazahozott pénzéből házat épít Szabadkán, fia gimnáziumi igazgató lesz, unkája pedig…
Unokája Kosztolányi Dezső, a múlt századi magyar irodalom és újságírás nagymestere. …

Ő a boldog író.
Mikor ünnepelték Szegeden, azzal hárította el a tapsokat, hogy ő nem dolgozott, csak mulatott, játszott, mint a gyerek. Könyveket játszott, irodalmat és halha­tatlanságot. Játék közben elveszítjük az időérzékünket. Az évekből napok lesznek, a percekből századok, és a tér is eltolódik, kitágul, vagy összezsugorodik, játé­kaink magasba nőnek, és az ég lehajlik a szobánkra. Negyven év múlt el? vagy negyven nap? vagy talán csak negyven óra? Nem tudni. Hol játszottunk? egy szoba padlóján? egy ország homokporondján, vagy a végtelenben? Bajos eldönteni. Az író csak annyit lát, hogy egyszerre gyertyákat …

Készüljön el az olvasó a legrendkívülibb dologra. Egy oly fölfedezésre, mely megdöbbenti az egész kormányt, és felnyitja az olvasó-világ szemeit.
Ilyen eset nem fordult elő még az annálékban. De hadd kezdjem a kezdeténél.
Valami apró dolgon disputáltunk össze a kedves kis unokahúgommal, Annával; olyasfélén, hogy Daudet írta-e a Nábobot vagy Jókai?
Abban állapodtunk meg, hogy a vesztes fél egy üres lapot ad a névaláírásával, amibe joga van azt írni be a nyertesnek, amit akar.
Én vesztettem, Anna kapta a fehér lapot, de nem azt írta be a gonosz, amit én óhajtottam volna (hogy ti. …

 A tehetség mindenkor utat tör magának. Ott ahol valódi sajtó van, ahol egymással versengő, tehetségeket felkaroló lapok vannak, mint például a kiegyezés utáni Magyarországon.
A tehetség utat tör, de azért szerencse is szükségeltetik hozzá. Nem is kevés.
Hiszen ha csak a tálentum számítana, a Nógrádból Pestre érkező if­jú házasembert, a huszonöt esztendős Mikszáth Kálmánt mindjárt szár­nyára venné a hírnév. E helyett bukdácsoltatja a fővárosi sajtó, s nem­hogy emelné, de öt esztendő alatt alányomja – a reménytelenségbe. A nyomorba.
Az ócska kis szállodában, lázasan fekve odújában, már-már a halálra készül a harmincegy esztendős újságíró, …

 Száz esztendeje, 1910. május 28-án halt meg MIKSZÁTH KÁLMÁN, a magyar irodalom és újságírás óriása, a karcolat műfaj megteremtője, az első magyar újságíró szövetség elnöke.

A Csonka ház
Az egyik hétvégen, szombaton – ritka pillanat -, a budai Bartók Béla úton nyitva találom a Csonka János Múzeumot. Kihasználom az alkalmat.
Kivételes szerencsémre odabenn találom Csonka Líviát, Csonka János még élő unokáját.
Magas, vékony hölgy, nyugdíjas nyelvtanárnő: kedvesen, finom humorral vezet végig a kiállított gépek között. De valami zárkózottságot érzek rajta. Valami megilletődöttséget.
Végtére is a Csonka házban vagyunk, abban a három emeletes Bartók Béla úti polgári házban, amelyet a nagyapja álmodott meg, amelyben a Csonkák éltek, amelyben az édesapja, Csonka Pál is lakott, s amelyben ő maga meglátta a …

A Csonka ház
Az egyik hétvégen, szombaton – ritka pillanat -, a budai Bartók Béla úton nyitva találom a Csonka János Múzeumot. Kihasználom az alkalmat.
Kivételes szerencsémre odabenn találom Csonka Líviát, Csonka János még élő unokáját.
Magas, vékony hölgy, nyugdíjas nyelvtanárnő: kedvesen, finom humorral vezet végig a kiállított gépek között. De valami zárkózottságot érzek rajta. Valami megilletődöttséget.
Végtére is a Csonka házban vagyunk, abban a három emeletes Bartók Béla úti polgári házban, amelyet a nagyapja álmodott meg, amelyben a Csonkák éltek, amelyben az édesapja, Csonka Pál is lakott, s amelyben ő maga meglátta a …